Erinnüszök, Erinüszek, Erinnyák: a régi görögök hitében a bosszú istennői, jobban mondva a lelkiismeret furdalás megszemélyesítői, kik a régi theogonia szerint a fiától megcsonkított Uranosnak földre hullott véréből származtak, a későbbi mitológiában pedig, mely a régi monda borzalmait kerüli, az éjnek és a földnek leányai. Számuk eleinte határozatlan (a bűnös minden lépten-nyomon egy-egy Erinnys-szel találkozik), utóbb hárman vannak s a költők neveket is kitaláltak számukra: Alekto (a sohasem pihenő), Megaira (a neheztelő), Tisiphone (a gyilkosság bosszulója). Az alvilágban laknak s onnan feljönnek minden gonosztett megbosszulására, de különösen az istentelenséget, vérbűnt, esküszegést, vendégjog megsértését büntetik. A költők a lehető legborzalmasabb színben tüntetik fel őket: fekete szárnyakon repülnek, hajukban kígyók, kezükben fáklya, kígyó és korbács, leheletük pusztít mindent, mihez közelednek. Igy kergetik a bűnöst, észbontólag, amíg nem vezekel bűnéért, sőt a halálon túl is üldözik. Működésük másik oldala ilyképen az igazság és jogrend megőrzése: e minőségükben Eumeniseknek (a "jóakarók") hívták őket. A római Furiák v. Dirae deae az E. átvitelei. A képzőművészet a régebbi korban komoly fenségükben mutatja be őket, de a IV. sz.-tól kezdve (Kr. n.) a költészetnek (így első sorban Aischylos Eumenisek c. fennmaradt drámájának) hatása alatt az elrettentő iszonyt érzékeltetik meg az E. képében. Ezt a típust, mely még az arcot is undorítónak mutatja, a mellékelt vázakép képviseli.

[Révai nagy Lexikona]