mitikus tengerparti lények az ókori görög hitregében, akik a hajósokat csábos énekükkel magukhoz vonzzák, azután pedig felfalják. Úgy látszik ősrégi hajósmondákban szerepelnek, mint a tenger háborgásának megszemélyesített zaja. Utóbb a dal csábját és a halottakat sirató kegyelet zokogását is képviselik, különösen a képzőművészetben, mely a síremlékeket velök díszítette. A borzalmasnak és csábítónak egyesítése nyilván onnan eredt, hogy a Szirének a kisértés szellemei, melyet nyomon követ a romlás. Ábrázolásuk is erős változásokon ment által. A legrégibb idők vázaképein (Vulci stb.) leányfejü madarak, akik Odysseust és társait veszedelembe ejtik. Később (attikai sírköveken) a leányfej már női testben folytatódik, mely madárlábakon pihen; utoljára már nyárnyak nélkül is megjelennek és igy (ritkábban szárnyasan) különféle hangszereken versenyeznek a múzsákkal (szarkofágok domborművei). Az ókor egyébként madártestüknél fogva sokszorosan összetévesztette őket a hárpiákkal (l. o.), míg a középkor halfarkú testet adott nekik, s így mentek által a népmesékbe, mint halfarkú tündérek, sellők stb. Modern értelemben a Szirének csábító (többnyire félvilági) asszonyok, különösen olyanok, kiknek szerelme testi-lelki, avagy vagyoni romlást okoz. V. ö. Schrader, Die Syrenen (Berlin 1868).